bioritmus

2010 február 17. | Szerző: KEK |

kezdek megint átkódolódni. Este 8-kor alszom, hajnali 4kor meg már a neten lógok, vagy dolgozom. Ma a House alatt vasalni kellene, de nem biztos, hogy addig fenn bírok maradni. Miközben egész nap viszonylag jól vagyok, ilyenkor leeresztek, nincs jó kedvem. Itt már nem is lesz. Számolok, agyalok, hogyan, merre, miből. 

Tél van, nincs parkolóhely, de a múltkor vki megtanított parkolni. A titok, amit nem tudtam, hogy hátra párhuzamos beállásnál akkor kell elkezdeni alászedni, ha a kocsi hátulja elhagyja az első kocsi hátsó kerekét. ott alászedni, szinte rá a padkára, és akkor visszaszedni. Kicsit hátra, kicsit előre, és kész is. HIHETETLEN, hogy mennyivel megkönnyítette az életemet vele. ÉS naponta legalább egyszer hálát rebegek neki. Lehet, nem is tudja.

Tél van, nem lehet biciklizni. Tél van, nincs meg a korcsolyám. Ja de, csak anyámnál. Na mindegy, mert a gyerekek nem akanak. Unom már. Ki akarok jutni.

Tél van, és mindenki síel. Én nem. (mint a mesében. Kiscsibe és kisréce. Egy ideig együtt csinálnak mindent, míg a kiscsibe majdnem beledfullad a tóba, és amikor utoljára azt mondja a kisréce: Fürödni megyek, kiscsibe: Én nem. Mindezt lógó csőrrel.Szutyejev, azt hiszem) Szóval, síelés. Persze, jó dolog, de leginkább, mert nem kellene dolgozni, mert társaságban lennék… Nem a síelés a megoldás a problémáimra, beláttam. Ezért csak örülök, ha mások eljutnak. jó levegőn vannak, esznek, isznak, pihennek.

Tél van, és nem láttam a napot, már nem is tudom, mióta. Ha sok pénzem lenne, nem síelni mennék, hanem délre. A kacsákkal.