Sorsok

2009 november 17. | Szerző: KEK |

Nem volt véletlen, hogy a Nyomorultakban azt a mondatot kerestem. A definíciót. Évek óta vissza-visszatér egy történet a fejemben, amin elmélkedek pár hétig, aztán elásom a lelkem mélyére. Igaz, sajnos.

Jártam egyszer egy családnál. A fiatal nőt közlekedési baleset érte, féloldalára lebénult, beszélni nem tudott, mentálisan sérült lett. A férje ápolta, az édesanyját odaköltöztette, mert kellett a segítség a gyerekek ellátásához is. A férfi szomorúan, megtörten és még mindig döbbenten mesélte, hogy a kisiskolás gyerekek már megtanulták öltöztetni, miközben ő pereli a baleset okozóját, a biztosítót, és mindenkihez fordult már támogatásért. Nem tudta felfogni, hogy mikor végre kiadták a kórházból, epilepsziás lett.

Mit gondolhatott? Ezt méri rá az élet, hogy lássa a feleségét ilyen állapotban, a nőt, akit szeretett, akivel közös, minőségi életet terveztek, a 2 gyereket közösen felnevelni?! Lassan meggyűlöli a helyzetet? Vajon kitart mellette? Mellette marad, és közben belerokkan, vagy kettős életet él? De hogy lenne ahhoz ereje és lehetősége (időben és anyagilag), hogy valahol visszakapja a szeretetet, amit ő is adni tud? Vagy elfogadja, amit a sors rámért, és elfogadja a nőt, úgy, ahogy van, és örülni fog minden kis apró mozdulatának, amit sikerül megtennie, megtanulnia? Megkeseredik, és a gyerekeken vezeti le, vagy tisztességgel felneveli őket és megtanítja tisztelni az anyjukat? Ezt jelenti a jóban-rosszban? Ezt jelenti, hogy az élet a küzdés maga?

És mit gondolok én? Én, aki mindig rettegtem attól, hogy nem szeretnek eléggé, miközben nem tudom, hogy én tudok-e ennyire szeretni? Egyik pillanatban azt kívánom, remélem, kitartott mellette, mint a mesékben, máskor meg azt, hogy élt, és nem áldozta fel magát. Remélem, engem nem méret meg a sors. Vagy már meg is tette?