anyának lenni

2010 április 19. | Szerző: KEK |

Mikor kicsi csecsemő volt, akkor csináltam ezt. Hallgatóztam, és száraz orvosi tények cikáztak az agyamban. Addig figyeltem, “véletlenül” hozzáértem, megsimogattam, vagy csak nagyon-nagyon közel hajoltam, hogy halljam, lássam, érezzem, míg meg nem mozdult, nyögött egyet álmában. Igen, vesz levegőt. Megnyugodhattam. hogy tud egy gyerek ennyire mélyen aludni?!

Egyedül felelek érte. Pár évig elhalkult ez az érzés bennem. Megosztottam a gondokat, amennyire csak lehetett. Az anyai féltést nem lehetett. Kinevették. Tudom, hogy minden rendben, hogy nem gondolunk rosszra, mert megvalósul, és ugyanakkor nem is élünk vissza az égiek kegyével, de féltem. Félteni fogom, míg élek.