Wass Albert: A funtineli boszorkány 2. – öröm és bánat

2008 április 20. | Szerző: KEK |

 akár sorsunk előre megírt, akár változtathatunk rajta, mi van akkor, ha a szép dolgok tényleg csak pillanatok az életben? Nemrég történt valami, amire valaki azt mondta, hogy ezek a gyönyörű pillanatok, és ebből annyira kevés van, de ezekért érdemes élni. Még nem volt Vénség, de többet élt és látott, mint én. Én még mindig hiszek… Naivitás? Azt már tudom én is, hogy mindennek meg van a maga ára. Ha nem most, később.

“Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnõ az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére -, itt bent, érted. Megnõ az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belõle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belõle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belõle, mint az örömbõl. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát porciózza az ember. Hogy ennyi jut ebbõl, s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elõl nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem elõbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettõt, hanem elõbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka…!

… Aki mindég csak puliszkát eszik, mindég csak puliszkát, akarattal… s a túrót félreteszi… annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék… Ami pedig másokat illet…, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én… nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Azt bizony meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya-fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserû morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.”