Wass Albert: A funtineli boszorkány 1.

2008 április 20. | Szerző: KEK |

 Most rövidebb lesz a bevezető. 1. még nem olvastam végig, csak a 2. kötet végéig, de azért már van 1-2 gondolat. össze-vissza fogom írni, mert az előbb már egyszer leírtam, de ezt most hagyjuk…

Nem fogom leírni, hogy miről szól. az megtalálható a neten, és semmit se ér. Olvasd el, ha érdekel.

Azt hiszem, a könyvek, a filmek, és minden hasonló általában mást és mást mondanak minden embernek. Biztos, hogy mást olvas ki ebből a könyből, aki a magyarsága miatt, más aki a társadalomjellemzése miatt, más aki Erdély miatt olvassa. Én asszony vagyok, és ember, szerelmet kereső, anya, dolgozó nő, én így olvasom, és én  a nekem szóló mondatokat gyűjtöttem össze. Tessék:

ami a legjobban megfogott, hogy erre a nőre azt mondják, hogy asszonynak való. Egész. társ. nem szeretőnek egy kunyhóba. Azt hiszem, ez nekem volt fontos. és aki ismer, érti.

hihetetlenül szép szöveg, egyszerű szavak nem egyszerűen egymás mellett. az is látja, aki nem vizuális. Én meg pláne. “megbarnult a hideg” stb

És megtanított várni. És még örülhetek, hogy nem egyedül kell egy hideg hegyen várni fél évet arra, hogy jöjjön, 1-2 hétre.

Hideg van ebben a könyvben. hogy azért mert ott ennyire kegyetlen az idő és az élet, vagy csak ilyennek ábrázolta, nem tudom. Még a nyári részeknél, még a szerelemnél se tud az ember felengedni. És mindenki nyomorult. Ezt az én lelkem nem bírja bevenni. rendesen depressziós is voltam tőle napokig. Tényleg ennyire egyedül van mindenki a világon?

Miért van az, hogy aki magyar nevet kapott, az vagy a családja által kitagadott, vagy gyilkos (a főgyilkos), ill. a Férfi?

Az egész mű tele van avval, hogy az embereknek sorsuk van. Ha meg kell halni, bármit küzdhet ellene. Ha menni kell, és másik asszony ölébe esni, akkor se tehetsz ellene. Mert nemcsak a saját döntéseid vannak, hanem másoké, előtted élteké, és melletted élőké. ahogy a villa összes foga megbillen a barázdában, ha nagyobb röggel találkozik.

“kicsit szomorú érzés volt ez, de így volt, valóság volt, nem lehetett tenni ellene semmit. S mert valóság volt, el kellett fogadni úgy, ahogy van” “Érezte, hogy ez a sors, és hogy nem lehet ellene tenni semmit, csupán elviselni lehet. tudomásul venni és hordozni, mint valamit, ami meg nem változtatható. Mint ahogy hordozni kell a telet, a hideget, a munkát, az életet.” ennyire egyszerű. Élni kell, ennyi.

“Ez néha fájt. De nem nagyon, csak úgy, mint egy régi emlék fáj az embernek, ami szép volt, és kár, hogy nem akar visszatérni többé” Megint ő jött elő. vajon miért nem a férjem jut eszembe, hanem a szerelmem? (mert a szerelem és a házasság két külön dolog? de hát, valaha egyszer őt is kellett szeretnem! egyszerűen nem értem, de nagyon kevés emlék maradt meg abból, amikor még jól éltünk. Véd a lelkem magamtól?)

A szüléssel kapcsolatban csak az jutott eszembe, hogy mennyire hasonló volt, amit én is átéltem. Amikor az gondolja, hogy a juhoknak is ment. A halott nagyim is ezt mondta álmomban. És ezt éreztem, amikor már vajúdtam, hogy meglesz. “ki kell várni”